Csukás István: Nagy ho-ho-ho horgász : A fagyasztott hal

A fagyasztott hal
        Hol van a nyár, hol van a nyár? Elröppent, mint egy sóhajtás. Most tél van, csikorgó, hideg
tél. Sóhajtás is van, a Nagy Horgász sóhajtozik, kinéz az ablakon, de nem lát mást, csak jégvirágot.
Befagyott minden, az igazi virág meg elhervadt, a halak meg alusznak a folyó fenekén. A Főkukac
aludna, csinált is magának egy téli szállást a pincében, de őt meg a Nagy Horgász nem hagyja
aludni.
        – Ne aludj! – mondta neki. – Beszélgessünk, mert megőrülök az unalomtól.
        A Nagy Horgász felesége a másik szobában a fejéhez kapott.
       
       

       
        – Én meg a Nagy Horgásztól őrülök meg! Meg ettől az állandó sóhajtozástól. Ki kell
találnom valamit.
       
       
       
        Beszólt a szobába:
        – Menjetek a konyhába! Mind a ketten! Ott a krumpli, pucoljátok meg!
        A Főkukac, kint a konyhában, rögtön belefúrta magát egy nagy krumpliba.
        – Jól csinálom, főnök? – kiáltott ki a krumpliból.
        A Nagy Horgász morgott.
        – Rosszul csinálod, te lukasztógép! Nem fúrni kell, hámozni!
        A Nagy Horgász felesége beszólt a konyhába:
        – Hajtsatok rá, fiúk! Járjon a kezetek! Én elmegyek a csarnokba.
        A Nagy Horgász kezében megállt a kés. Lélegzet-visszafojtva figyelt az ajtócsapkodásokra.
        – Egy, kettő, három, bumm! Kertkapu! Elment.
        A Nagy Horgász eldobta a kést.
        – Hurrá! Szabadok vagyunk! Mit csináljunk? Megvan! Sakkozzunk!
       
       
       
        A Nagy Horgász felállította a sakkfigurákat.
        – Oda ülj!
        A Főkukac tiltakozott.
        – Megint én vagyok a halakkal! Nem igazságos!
        Ugyanis a Nagy Horgásznak olyan sakkja volt, hogy az egyik csapat csupa halfigurákból
állt, a másik csapat meg csupa horgászfigurákból. Még régen kapta, a Horgászújságtól, névnapjára.
        – Enyém a sakk! – mondta. – Én választok. Figyelj, pupák! Most ezt a gyaloghalat leütöm!
Puff!
        Háta mögé dobta a leütött gyaloghalat. A gyaloghal mérgesen az ágy alá gurult.
        – Most nagy bajban vagy, pupák! Most óriási bajban vagy, mert a futárhalat is leütöm!
Hohohohó!
        Leütötte a futárhalat is. A futárhal is begurult az ágy alá.
        A Főkukac összeráncolta a homlokát, figyelt erősen, kombinált és tervezett, oldalt lépett,
előre cselezett. Majd egy merész húzással mattot adott.
        A Nagy Horgász először nem figyelt oda.
        – Mintha a kertkapu csapódott volna… – mormogta.
        A Főkukac gúnyosan felvihogott.
        – Kint a kertkapu csapódott, itt meg bent a Nagy Sakkozó becsapódott! Hihihi! Sakk és
matt!
       
       
       
        A Nagy Horgász bambán nézett a sakktáblára.
        – Hogy-hogy-hogy? – motyogta. – Izé. Nem érvényes! Elnéztem! Kezdjük újra! Az ember
egy pillanatra nem figyel oda, és te aljasul kihasználod!
        Egymásra meredtek harciasan. A veszekedést és a sakkozást a Nagy Horgász felesége
szakította félbe.
        – Ne kezdjetek semmit! A krumplipucolást fejezzétek be! Itt a csomag, ezt tegyétek a
hűtőbe! Én még elmegyek tortalapért.
        A nagy szatyrot rátette a sakktáblára.
        Bámulták a szatyrot, a Nagy Horgász dühösen turkált benne, majd kiemelt egy
papírcsomagot.
        – Hát ez meg mi?
        Kibontotta, és ámulva nézte.
        – Hal! Halacska! Egy mélyhűtött tengeri hal! Hohohohó!
        A Főkukac is megcsodálta.
        – Hal! De hát ez agyon van fagyasztva! Micsoda barbárság!
        A Nagy Horgász felrikkantott.
        – Semmi vész, te kukacok gyöngye! Kiolvasztjuk! Hohohohó! Visszatér belém az élet!
Illetve a halba.
        Nagy levegőt vett és lehelgette a mélyhűtött halat.
        – Hö! Hö! Hö! Lehelj te is!
        A Főkukac lehelt.
        – Hö! Hö! Nem olvad.
        A Nagy Horgász nem csüggedt.
        – Akkor dörzsöljük! Dörzsöld te is! A másik oldalát.
        Dörzsölgették szorgalmasan a fagyasztott halat. De a hal nem olvadt.
        A Nagy Horgász töprengett.
        – Majd csinálunk nagyobb meleget. Hozz egy gyertyát. Meg gyufát is. Én addig vigyázok,
hogy a hal el ne szökjön.
        Meggyújtották a gyertyát, melegítették a mélyhűtött halat. Izgatottan lesték, hogy olvad-e. A
gyertya már a körmükre égett, a Nagy Horgász dörmögött.
        – Olvad, olvad, csak lassan. Semmi vész! Mindjárt csinálunk nagyobb meleget! Hohohohó!
Nyomás! Hozd a hősugárzót!
        Ráirányították a hősugárzót a mélyhűtött halra, s lesték, hogy éled-e már, olvad-e már. A
mélyhűtött tengeri halat nagyon jól lehűtötték, mert egy szemernyit sem olvadt.
        – Főnök, lehet, hogy ez egy több millió éves hal? – motyogta a Főkukac. – Lehet, hogy még
a jégkorszakból maradt itt?
        A Nagy Horgász dühösen legyintett.
        – Majd csinálunk ennek a jégkorszaki halnak körbe meleget! Szaunát! Gőzfürdőt! Gejzírt!
Hohohohó! Nyomás a fürdőszobába!
        Bementek a fürdőszobába, vitték a halat is, becsukták az ajtót, hogy ne illanjon ki a meleg.
        A Nagy Horgász megnyitotta a meleg csapot, zuhogott a forró víz a kádba.
        – Most beleengedjük a halacskát a forró vízbe! – suttogott a Nagy Horgász.
        – Micsoda izgalom! Mélyhűtött horgászat! – rikkantotta a Főkukac.
        A mélyhűtött hal ide-oda lökődött a zubogó forró vízben.
       
       
       
        – Ez inkább megfő, de nem olvad! – suttogta idegesen a Főkukac. Majd izgatottan
meresztgette a szemét.
        – Főnök! Kinyitotta a száját!
        – Gyorsan a botomat! – süvöltött a Nagy Horgász. – Nyomás! Hozzad már! Én addig
szemmel tartom.
        A Főkukac rohant a botért.
        A Nagy Horgász csillogó szemmel megsuhogtatta a botot, hajlítgatta, majd sürgetve szólt.
        – Gyere már, te csalik gyöngye! Mozgasd meg a berozsdásodott izmokat! Hohohohó! Mint a
régi szép időkben! Mint a legforróbb nyárban. Aztán csak ügyesen. Remélem, még nem felejtettél el
mindent!
        Rácsatolta a Főkukacra az övet. A Főkukac idegesen állt a kád szélén.
        – A régi szép idők! Mikor nyár volt! Főnök, nyár nincs, de hőség van! Kicsit forró ez a víz!
        A Nagy Horgász harsogott, kipirult az arca.
        – Rá se ránts! Jót tesz a reumádnak. Mi lesz már? Gyerünk már. Hohohohó! Kezdődik a
horgászat! A Nagy Horgászon nem lehet kifogni! A Nagy Horgász télen is horgászik!
        Meglengette a botot, s beledobta a Főkukacot a kádba.
        A Főkukac lemerült, szembe úszott a hallal, megállt előtte, s figurázni kezdett, lebegett,
táncolt, a derekát mozgatta, a csípőjét riszálta.
       
       
       
        A hal meg se moccant. A Főkukac kezdett begurulni. Abbahagyta a csáb-táncot, fintorgott,
szamárfület mutogatott, mozgatta az orrát.
        Ekkor a mélyhűtött hal egy óriásit ásított: Á! Á! Mint aki mélyen unja az egészet.
        A Főkukac már kezdett megsértődni, meg újra begurulni, amikor ámulva vette észre, hogy a
nagy hal ásító szájából kiúszik egy kis hal. Na, a kis hal nem volt álmos! Igencsak fürge és eleven
volt!
        – Na végre, hogy kijöttem! Már azt hittem, hogy ott kell megöregednem a
gyomrában! Még tavaly lenyelt ez a főzabáló!
        A Főkukac kidugta a fejét a vízből, s hebegve kiáltott.
        – Főnök! Ketten vannak! Au! Au!
        Feljajdult, mivel a kis hal beleharapott a farkába. Mérgesen lebukott a víz alá.
       
       
       
        A kis hal pimaszul megjegyezte:
        – Erről jut eszembe, hogy de rég kóstoltam egy kis kukacot!
        A Főkukac dühbe gurult.
        – Mit fecsegsz itt?! Majd adok én neked kóstolást!
        S megrohamozta a kis halat.
        Ám a kis hal egy könnyed mozdulattal félreúszott, a Főkukac elzúgott mellette.
        – Engem akarsz elkapni, te földigiliszta? Van nektek egyáltalán horgászengedélyetek?
Jártatok egyáltalán valamilyen tanfolyamra? Vagy horgász-iskolába? Mi? Ti fürdőkád-horgászok!
Vízcsap-halászok! Lefolyó-pecások!
        Így gúnyolódott a kis hal pimaszul, de azért közben vigyázott, hogy elég távolság legyen
közöttük.
        A Főkukac már nem látott a dühtől. Kidugta a fejét a vízből.
        – Főnök! Lengesd meg egy kicsit a botot, így nem tudom elfogni ezt a pimasz békaivadékot!
        A Nagy Horgász bólintott. Lengette a botot előre-hátra, majd föl a magasba.
        A Főkukac már éppen fejest akart ugrani a kádba, mikor ámulva látta, hogy nem éri el a
vizet! Sőt, repül a levegőben, és hopp, már fent is csücsült a fregolin.
        A kis hal kidugta a fejét a vízből, s vigyorogva felkiáltott.
        – Mi van, te repülő giliszta? Nem látsz? Itt vagyok! Félsz a víztől?
        A Nagy Horgász is bambán nézett.
        – Mit keresel ott?
        A Főkukac mérgesen ugrált a fregolin, alig tudott beszélni a dühtől.
        – Túl nagy volt a lendület, főnök! Dobj vissza a vízbe! Már megszáradtam a fregolin. És
mindjárt megüt a guta!
       
       
       
        A Nagy Horgász óvatosan meglóbálta a botot, a Főkukac újra a vízbe tottyant. Dühösen
körülnézett, hogy hol a kis hal.
        – Engem keresel? – vihogott a kis hal a nagy hal háta mögül szemtelenül.
        – Téged, te mirelit kaviár! Azért is elkaplak! Betelt a pohár, te pimasz kakattyú! Te
gyorsfagyasztott zseb-hal! Te cápafogból kiesett tömés! Most véged van! Most kihúzod a gyufát.
        A Főkukac óriási sebességre kapcsolt, villámgyorsan cikázott, mindig a kis hal nyomában,
nem hagyott neki egy perc pihenőt sem.
        A kis hal kezdett kifáradni, érezte, hogy mindjárt vége az üldözéses versenynek, elkapja ez a
megveszett kukac!
        Akkor a nagy hal, amely álmosan lebegett eddig a vízben, egy óriásit ásított: Á! Á! Á!
        A kis hal villámgyorsan bebújt a tátott szájba.
        Újra feléledt s pimaszul kikiáltott.
        – Itt csípjél el, te pupák! Te orvkukac!
        A Főkukac felmérte a helyzetet, felbukkant a víz színére, s így szólt.
        – Gyorsan, főnök! Gyorsan valami csapdát!
        – De mit? – tehetetlenkedett a Nagy Horgász.
        A Főkukacnak sebesen járt az esze.
        – Egy befőttesüveget!
        A Nagy Horgász hozott egy befőttesüveget.
        – Tartsd a nagy hal szájához, főnök! Szorosan! Most elkapjuk.
        A Nagy Horgász a nagy hal szájához tartotta – szorította a befőttesüveget.
        A Főkukac hátrament, megfogta a nagy hal farkát, és pumpálni kezdte.
        A nagy hal először csuklott egy picit, majd egy nagyobbat, majd egy hatalmasat böffentett: böff!
       
       
       
        A kis hal berepült a befőttesüvegbe.
        – Most, főnök! – kiáltott ki a víz alól a Főkukac.
        A Nagy Horgász gyorsan befogta a befőttesüveg száját, kiemelte a vízből, s gyönyörködve
nézte.
        A Főkukac megveregette a nagy hal hátát.
        – Aludhatsz tovább!
        Kiúszott a vízből, és ő is gyönyörködve nézte a befőttesüveget.
        – Micsoda fogás! És télen!
        A kis hal csapkodott, kiabált a befőttesüvegben.
        – Azonnal engedjetek el!
        A Nagy Horgász szélesen mosolygott.
        – Persze! Majd elengedünk! És újra kifogunk! Azután megint elengedünk, és megint
kifogunk.
        – Bizony! – bólogatott a Főkukac vigyorogva.
        A kis hal rémülten kiabált.
        – Jaj nekem! Ezek őrültek! Hová kerültem? Segítség!
        – Pszt! – intette a Főkukac. – Ne kiabálj, mert jön valaki és meghallja.
        Ajtó csukódott odakint.
        – Már itt is van – mondta idegesen a Nagy Horgász. – Hova dugjuk?
        – A vécétartályba! – javasolta a Főkukac. – Mégis, vízközelben lesz.
        Gyorsan bedugták a befőttesüveget a tartályba.
        A Nagy Horgász felesége nyitott be a fürdőszobába.
        – Mit csináltok itt? Mért van a hal a fürdőkádban? Mért nincs megpucolva a krumpli?
Megbolondultatok? Azonnal vegyétek ki a halat a kádból!
       
       
       
        A Nagy Horgász legyintett.
        – Ott van, viheted! Meg se fogtuk. Hozzá se nyúltunk. Csak egy kicsit kimelegítettük.
        Egymásra nevettek a Főkukaccal, mint két gyerek.
        – Nem, nem, ezt nem fogtuk meg! – vihogott a Főkukac. – Elég nekünk, ami a
befőttesüvegben van! Elrakva télire!
        A Nagy Horgász felesége szigorúan nézett a két ütődöttre.
        – Mars ki a konyhába! Krumplit pucolni! Majd attól magatokhoz tértek.
        Fejcsóválva nézte, hogy a Nagy Horgász és a Főkukac vihogva, egymást lökdösve vonul ki a
konyhába, s érthetetlenül beszélnek összevissza.
       
       
       
        – Újra elengedjük, hahaha!
        – És újra kifogjuk, hihihi!
        – Megint elengedjük, hahaha!
        – És megint kifogjuk, hihihi!
        A Nagy Horgász felesége felsóhajtott.
        – Mikor lesz már vége a télnek? Mindnyájan megbolondulunk!
       
    

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...