Hol van a nyár, hol van a nyár? Elröppent, mint egy sóhajtás. Most tél van, csikorgó, hideg
tél. Sóhajtás is van, a Nagy Horgász sóhajtozik, kinéz az ablakon, de nem lát mást, csak jégvirágot.
Befagyott minden, az igazi virág meg elhervadt, a halak meg alusznak a folyó fenekén. A Főkukac
aludna, csinált is magának egy téli szállást a pincében, de őt meg a Nagy Horgász nem hagyja
aludni.
– Ne aludj! – mondta neki. – Beszélgessünk, mert megőrülök az unalomtól.
A Nagy Horgász felesége a másik szobában a fejéhez kapott.
– Én meg a Nagy Horgásztól őrülök meg! Meg ettől az állandó sóhajtozástól. Ki kell
találnom valamit.
Beszólt a szobába:
– Menjetek a konyhába! Mind a ketten! Ott a krumpli, pucoljátok meg!
A Főkukac, kint a konyhában, rögtön belefúrta magát egy nagy krumpliba.
– Jól csinálom, főnök? – kiáltott ki a krumpliból.
A Nagy Horgász morgott.
– Rosszul csinálod, te lukasztógép! Nem fúrni kell, hámozni!
A Nagy Horgász felesége beszólt a konyhába:
– Hajtsatok rá, fiúk! Járjon a kezetek! Én elmegyek a csarnokba.
A Nagy Horgász kezében megállt a kés. Lélegzet-visszafojtva figyelt az ajtócsapkodásokra.
– Egy, kettő, három, bumm! Kertkapu! Elment.
A Nagy Horgász eldobta a kést.
– Hurrá! Szabadok vagyunk! Mit csináljunk? Megvan! Sakkozzunk!
A Nagy Horgász felállította a sakkfigurákat.
– Oda ülj!
A Főkukac tiltakozott.
– Megint én vagyok a halakkal! Nem igazságos!
Ugyanis a Nagy Horgásznak olyan sakkja volt, hogy az egyik csapat csupa halfigurákból
állt, a másik csapat meg csupa horgászfigurákból. Még régen kapta, a Horgászújságtól, névnapjára.
– Enyém a sakk! – mondta. – Én választok. Figyelj, pupák! Most ezt a gyaloghalat leütöm!
Puff!
Háta mögé dobta a leütött gyaloghalat. A gyaloghal mérgesen az ágy alá gurult.
– Most nagy bajban vagy, pupák! Most óriási bajban vagy, mert a futárhalat is leütöm!
Hohohohó!
Leütötte a futárhalat is. A futárhal is begurult az ágy alá.
A Főkukac összeráncolta a homlokát, figyelt erősen, kombinált és tervezett, oldalt lépett,
előre cselezett. Majd egy merész húzással mattot adott.
A Nagy Horgász először nem figyelt oda.
– Mintha a kertkapu csapódott volna… – mormogta.
A Főkukac gúnyosan felvihogott.
– Kint a kertkapu csapódott, itt meg bent a Nagy Sakkozó becsapódott! Hihihi! Sakk és
matt!
A Nagy Horgász bambán nézett a sakktáblára.
– Hogy-hogy-hogy? – motyogta. – Izé. Nem érvényes! Elnéztem! Kezdjük újra! Az ember
egy pillanatra nem figyel oda, és te aljasul kihasználod!
Egymásra meredtek harciasan. A veszekedést és a sakkozást a Nagy Horgász felesége
szakította félbe.
– Ne kezdjetek semmit! A krumplipucolást fejezzétek be! Itt a csomag, ezt tegyétek a
hűtőbe! Én még elmegyek tortalapért.
A nagy szatyrot rátette a sakktáblára.
Bámulták a szatyrot, a Nagy Horgász dühösen turkált benne, majd kiemelt egy
papírcsomagot.
– Hát ez meg mi?
Kibontotta, és ámulva nézte.
– Hal! Halacska! Egy mélyhűtött tengeri hal! Hohohohó!
A Főkukac is megcsodálta.
– Hal! De hát ez agyon van fagyasztva! Micsoda barbárság!
A Nagy Horgász felrikkantott.
– Semmi vész, te kukacok gyöngye! Kiolvasztjuk! Hohohohó! Visszatér belém az élet!
Illetve a halba.
Nagy levegőt vett és lehelgette a mélyhűtött halat.
– Hö! Hö! Hö! Lehelj te is!
A Főkukac lehelt.
– Hö! Hö! Nem olvad.
A Nagy Horgász nem csüggedt.
– Akkor dörzsöljük! Dörzsöld te is! A másik oldalát.
Dörzsölgették szorgalmasan a fagyasztott halat. De a hal nem olvadt.
A Nagy Horgász töprengett.
– Majd csinálunk nagyobb meleget. Hozz egy gyertyát. Meg gyufát is. Én addig vigyázok,
hogy a hal el ne szökjön.
Meggyújtották a gyertyát, melegítették a mélyhűtött halat. Izgatottan lesték, hogy olvad-e. A
gyertya már a körmükre égett, a Nagy Horgász dörmögött.
– Olvad, olvad, csak lassan. Semmi vész! Mindjárt csinálunk nagyobb meleget! Hohohohó!
Nyomás! Hozd a hősugárzót!
Ráirányították a hősugárzót a mélyhűtött halra, s lesték, hogy éled-e már, olvad-e már. A
mélyhűtött tengeri halat nagyon jól lehűtötték, mert egy szemernyit sem olvadt.
– Főnök, lehet, hogy ez egy több millió éves hal? – motyogta a Főkukac. – Lehet, hogy még
a jégkorszakból maradt itt?
A Nagy Horgász dühösen legyintett.
– Majd csinálunk ennek a jégkorszaki halnak körbe meleget! Szaunát! Gőzfürdőt! Gejzírt!
Hohohohó! Nyomás a fürdőszobába!
Bementek a fürdőszobába, vitték a halat is, becsukták az ajtót, hogy ne illanjon ki a meleg.
A Nagy Horgász megnyitotta a meleg csapot, zuhogott a forró víz a kádba.
– Most beleengedjük a halacskát a forró vízbe! – suttogott a Nagy Horgász.
– Micsoda izgalom! Mélyhűtött horgászat! – rikkantotta a Főkukac.
A mélyhűtött hal ide-oda lökődött a zubogó forró vízben.
– Ez inkább megfő, de nem olvad! – suttogta idegesen a Főkukac. Majd izgatottan
meresztgette a szemét.
– Főnök! Kinyitotta a száját!
– Gyorsan a botomat! – süvöltött a Nagy Horgász. – Nyomás! Hozzad már! Én addig
szemmel tartom.
A Főkukac rohant a botért.
A Nagy Horgász csillogó szemmel megsuhogtatta a botot, hajlítgatta, majd sürgetve szólt.
– Gyere már, te csalik gyöngye! Mozgasd meg a berozsdásodott izmokat! Hohohohó! Mint a
régi szép időkben! Mint a legforróbb nyárban. Aztán csak ügyesen. Remélem, még nem felejtettél el
mindent!
Rácsatolta a Főkukacra az övet. A Főkukac idegesen állt a kád szélén.
– A régi szép idők! Mikor nyár volt! Főnök, nyár nincs, de hőség van! Kicsit forró ez a víz!
A Nagy Horgász harsogott, kipirult az arca.
– Rá se ránts! Jót tesz a reumádnak. Mi lesz már? Gyerünk már. Hohohohó! Kezdődik a
horgászat! A Nagy Horgászon nem lehet kifogni! A Nagy Horgász télen is horgászik!
Meglengette a botot, s beledobta a Főkukacot a kádba.
A Főkukac lemerült, szembe úszott a hallal, megállt előtte, s figurázni kezdett, lebegett,
táncolt, a derekát mozgatta, a csípőjét riszálta.
A hal meg se moccant. A Főkukac kezdett begurulni. Abbahagyta a csáb-táncot, fintorgott,
szamárfület mutogatott, mozgatta az orrát.
Ekkor a mélyhűtött hal egy óriásit ásított: Á! Á! Mint aki mélyen unja az egészet.
A Főkukac már kezdett megsértődni, meg újra begurulni, amikor ámulva vette észre, hogy a
nagy hal ásító szájából kiúszik egy kis hal. Na, a kis hal nem volt álmos! Igencsak fürge és eleven
volt!
– Na végre, hogy kijöttem! Már azt hittem, hogy ott kell megöregednem a
gyomrában! Még tavaly lenyelt ez a főzabáló!
A Főkukac kidugta a fejét a vízből, s hebegve kiáltott.
– Főnök! Ketten vannak! Au! Au!
Feljajdult, mivel a kis hal beleharapott a farkába. Mérgesen lebukott a víz alá.
A kis hal pimaszul megjegyezte:
– Erről jut eszembe, hogy de rég kóstoltam egy kis kukacot!
A Főkukac dühbe gurult.
– Mit fecsegsz itt?! Majd adok én neked kóstolást!
S megrohamozta a kis halat.
Ám a kis hal egy könnyed mozdulattal félreúszott, a Főkukac elzúgott mellette.
– Engem akarsz elkapni, te földigiliszta? Van nektek egyáltalán horgászengedélyetek?
Jártatok egyáltalán valamilyen tanfolyamra? Vagy horgász-iskolába? Mi? Ti fürdőkád-horgászok!
Vízcsap-halászok! Lefolyó-pecások!
Így gúnyolódott a kis hal pimaszul, de azért közben vigyázott, hogy elég távolság legyen
közöttük.
A Főkukac már nem látott a dühtől. Kidugta a fejét a vízből.
– Főnök! Lengesd meg egy kicsit a botot, így nem tudom elfogni ezt a pimasz békaivadékot!
A Nagy Horgász bólintott. Lengette a botot előre-hátra, majd föl a magasba.
A Főkukac már éppen fejest akart ugrani a kádba, mikor ámulva látta, hogy nem éri el a
vizet! Sőt, repül a levegőben, és hopp, már fent is csücsült a fregolin.
A kis hal kidugta a fejét a vízből, s vigyorogva felkiáltott.
– Mi van, te repülő giliszta? Nem látsz? Itt vagyok! Félsz a víztől?
A Nagy Horgász is bambán nézett.
– Mit keresel ott?
A Főkukac mérgesen ugrált a fregolin, alig tudott beszélni a dühtől.
– Túl nagy volt a lendület, főnök! Dobj vissza a vízbe! Már megszáradtam a fregolin. És
mindjárt megüt a guta!
A Nagy Horgász óvatosan meglóbálta a botot, a Főkukac újra a vízbe tottyant. Dühösen
körülnézett, hogy hol a kis hal.
– Engem keresel? – vihogott a kis hal a nagy hal háta mögül szemtelenül.
– Téged, te mirelit kaviár! Azért is elkaplak! Betelt a pohár, te pimasz kakattyú! Te
gyorsfagyasztott zseb-hal! Te cápafogból kiesett tömés! Most véged van! Most kihúzod a gyufát.
A Főkukac óriási sebességre kapcsolt, villámgyorsan cikázott, mindig a kis hal nyomában,
nem hagyott neki egy perc pihenőt sem.
A kis hal kezdett kifáradni, érezte, hogy mindjárt vége az üldözéses versenynek, elkapja ez a
megveszett kukac!
Akkor a nagy hal, amely álmosan lebegett eddig a vízben, egy óriásit ásított: Á! Á! Á!
A kis hal villámgyorsan bebújt a tátott szájba.
Újra feléledt s pimaszul kikiáltott.
– Itt csípjél el, te pupák! Te orvkukac!
A Főkukac felmérte a helyzetet, felbukkant a víz színére, s így szólt.
– Gyorsan, főnök! Gyorsan valami csapdát!
– De mit? – tehetetlenkedett a Nagy Horgász.
A Főkukacnak sebesen járt az esze.
– Egy befőttesüveget!
A Nagy Horgász hozott egy befőttesüveget.
– Tartsd a nagy hal szájához, főnök! Szorosan! Most elkapjuk.
A Nagy Horgász a nagy hal szájához tartotta – szorította a befőttesüveget.
A Főkukac hátrament, megfogta a nagy hal farkát, és pumpálni kezdte.
A nagy hal először csuklott egy picit, majd egy nagyobbat, majd egy hatalmasat böffentett: böff!
A kis hal berepült a befőttesüvegbe.
– Most, főnök! – kiáltott ki a víz alól a Főkukac.
A Nagy Horgász gyorsan befogta a befőttesüveg száját, kiemelte a vízből, s gyönyörködve
nézte.
A Főkukac megveregette a nagy hal hátát.
– Aludhatsz tovább!
Kiúszott a vízből, és ő is gyönyörködve nézte a befőttesüveget.
– Micsoda fogás! És télen!
A kis hal csapkodott, kiabált a befőttesüvegben.
– Azonnal engedjetek el!
A Nagy Horgász szélesen mosolygott.
– Persze! Majd elengedünk! És újra kifogunk! Azután megint elengedünk, és megint
kifogunk.
– Bizony! – bólogatott a Főkukac vigyorogva.
A kis hal rémülten kiabált.
– Jaj nekem! Ezek őrültek! Hová kerültem? Segítség!
– Pszt! – intette a Főkukac. – Ne kiabálj, mert jön valaki és meghallja.
Ajtó csukódott odakint.
– Már itt is van – mondta idegesen a Nagy Horgász. – Hova dugjuk?
– A vécétartályba! – javasolta a Főkukac. – Mégis, vízközelben lesz.
Gyorsan bedugták a befőttesüveget a tartályba.
A Nagy Horgász felesége nyitott be a fürdőszobába.
– Mit csináltok itt? Mért van a hal a fürdőkádban? Mért nincs megpucolva a krumpli?
Megbolondultatok? Azonnal vegyétek ki a halat a kádból!
A Nagy Horgász legyintett.
– Ott van, viheted! Meg se fogtuk. Hozzá se nyúltunk. Csak egy kicsit kimelegítettük.
Egymásra nevettek a Főkukaccal, mint két gyerek.
– Nem, nem, ezt nem fogtuk meg! – vihogott a Főkukac. – Elég nekünk, ami a
befőttesüvegben van! Elrakva télire!
A Nagy Horgász felesége szigorúan nézett a két ütődöttre.
– Mars ki a konyhába! Krumplit pucolni! Majd attól magatokhoz tértek.
Fejcsóválva nézte, hogy a Nagy Horgász és a Főkukac vihogva, egymást lökdösve vonul ki a
konyhába, s érthetetlenül beszélnek összevissza.
– Újra elengedjük, hahaha!
– És újra kifogjuk, hihihi!
– Megint elengedjük, hahaha!
– És megint kifogjuk, hihihi!
A Nagy Horgász felesége felsóhajtott.
– Mikor lesz már vége a télnek? Mindnyájan megbolondulunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése