Hajdanában réges-régen, hetedhét országon túl élt
egyszer egy király. Tizenkét lánya volt, egyik szebb a másiknál; bőrük,
mint a friss hó, arcuk, mint a nyári alma, termetük meg sudár, mint a
nádszál.
Volt egy nagy közös hálóterem a királyi palotában,
abban állt egymás mellett az ágyuk, szép sorjában mind a tizenkettő.
Este, mikor lefeküdtek, a király rájuk zárta az ajtót, és a kulcsot jól
eltette a zsebébe; a lányok mégis minden áldott reggelre széttáncolták a
cipőjüket.
Hogy hogyan és mint, annak senki nem volt a megmondhatója.
A király sokáig töprengett, miképpen juthatna a titok
nyomára. Végül sem talált jobb megoldást, mint hogy kidoboltatta az
országban, hogy aki nyomára jut, hol táncolnak éjszakánként a lányai,
feleséget választhat közülük magának, és holta után a királyságot is
megkaphatja.
Hanem aki jelentkezik a próbára, és három nap, három éjjel sem sikerül megfejtenie a titkot, az halál fia.
Csakhamar elő is állt egy királyfi, hogy ő minden
kockázatot vállal. Nagy tisztességgel fogadták az udvarban, estig minden
jóval tartották, aztán mikor a nap leáldozott, bevezették a
hálóhelyére. Amolyan kis előszobaféle volt ez, innét nyílt a lányok
hálóterme; azért vetették meg ide a királyfi ágyát, hogy beláthasson a
lányokhoz, kileshesse, hová mennek, hol táncolnak éjszaka.
Mielőtt a királyfi lefeküdt, a legidősebbik
királylány bevitt neki egy kupa bort, megkínálta vele, illendően
megvárta, míg az ifjú iszik egy-két kortyot, aztán magára hagyta.
A királyfi jól kinyitotta a szemét, olyan éberen
figyelt a sötétségben, hogy az erdei hiúz sem lesheti különben a
zsákmányt. Hanem egy idő múlva elbágyadt, elnehezedett a feje, és mintha
ólommá vált volna a pillája. Végigdőlt az ágyán, és elaludt. Mikor
aztán reggel felébredt, nyomban látta, hogy a lányok megint táncolni
voltak az éjjel, mert minden cipellőnek lyukas volt a talpa.
Így történt ez a második meg a harmadik éjszakán is.
Negyednap aztán irgalom nélkül lenyakazták a királyfit. Utána még sok
kérő jelentkezett a próbára, de mindegyiknek ráment az élete.
Történt akkoriban, hogy egy szegény kiszolgált
katona, aki a sok sebe miatt már alkalmatlan lett a tábori életre, éppen
úton volt a király fővárosa felé, hogy ott valamilyen csendes, könnyű
munkát keressen magának. Találkozott egy öregasszonnyal, szóba
elegyedtek, meghányták-vetették a világ sorát; aztán egy keresztútnál az
anyóka megállt, azt mondta:
- Én erre letérek. Hát te hová tartasz, mi a szándékod?
- Magam sem tudom - szólt a katona, és vállat vont.
És csak úgy tréfából hozzátette: - Kedvem volna kitalálni, hol táncolják
szét a király lányai éjszakánként a cipellőjüket. Bezzeg akkor nem
volna többé semmi gondom, királykodhatnám életem fogytáig!
- Nem is olyan nehéz dolog - mondta az öregasszony. -
Nem kell ahhoz semmi egyéb, csak ennyi: ne idd meg a bort, amivel este a
királykisasszonyok megkínálnak, aztán tégy úgy, mintha aludnál, de
azért jól figyelj mindenre. A többihez aztán már megvan a magadhoz való
eszed.
Egy köpönyeget szedett elő a kosarából, és átnyújtotta a katonának.
- Ha ezt a köpönyeget magadra veszed, egyszeriben láthatatlanná válsz, és a tizenkét lány után lopakodhatol.
Azzal eltipegett az általúton, s egykettőre eltűnt a katona szeme elől. A kiszolgált vitéz meg fontolóra vette a dolgot.
"Én már úgysem sokat veszthetek!" - gondolta, és másnap jelentkezett kérőnek a királynál.
Jól fogadták őt is, akárcsak leánykérő elődeit.
Felöltöztették pompás ruhába, estélig szép szóval tartották, aztán mikor
a nap lebukott, bevezették a kis előszobába.
Éppen nekikészült a vetkőzésnek, amikor nagy nyájasan bement hozzá a legidősebbik királykisasszony.
- Egy kis bort hoztam, idd meg az egészségünkre!
A fortélyos katona azonban már előre számított a
dologra. Mielőtt bevezették a hálóhelyére, ügyesen egy szivacsot
kötözött az álla alá; most aztán mind abba öntötte a bort, egy csöpp nem
sok, annyit sem ivott belőle. Hamarosan lefeküdt, hevert egy darabig a
hátán, majd mint akit elnyomott az álom, horkolni kezdett. A
királylányok jót kacagtak rajta.
- Ez is megkímélhette volna az életét! - mondta a
legnagyobbik. Fölkeltek, szekrényt-ládát kinyitottak, pompás ruhákat
vettek elő, a tükör elé ültek, szépítgették magukat, tipegtek-topogtak,
örültek előre a táncnak.
- Ti csak vigadoztok, de én valahogy olyan furcsán érzem magam; meglátjátok, valami baj ér minket - szólt a legkisebbik.
- Te kis dunnalúd, mindig riadozol - mondta a
legidősebb. - Elfelejted, hány királyfi vigyázott már ránk hiába? Ennek a
katonának még csak álomitalt sem kellett volna adnom; úgysem ébredne
föl a mihaszna.
Mikor elkészültek, még egyszer megnézték a katonát,
de az jól becsukta a szemét, és meg se moccant, úgy tett, mintha
aludnék, akár a bunda. A lányok egészen megnyugodtak, ahogy ezt látták. A
legidősebb odament az ágyához, és megkopogtatta. Abban a pillanatban
megnyílott a föld, és az ágy elsüllyedt. Mély üreg nyílt a helyén. A
lányok egymás után leereszkedtek az üregbe, és elindultak szaporán
lefelé egy föld alatti lépcsőn, elöl a legidősebbik, utána sorban a
többi.
A katona végignézte a dolgot; nem sokat tétovázott, nyakába kerítette a köpönyeget, és a legkisebbik királylány után surrant.
A lépcső közepén járhattak, mikor véletlenül ráhágott a királylány szoknyájára.
- Jaj, ki kapaszkodott a ruhámba?! - sikoltott fel ijedten a királykisasszony.
- Ugyan ne légy már olyan együgyű - szólt rá a legidősebb nénje -, biztosan valami kampósszögbe akadtál.
Csakhamar mindannyian leértek a lépcsőn. A katona
csak ámult-bámult, mert olyan gyönyörű fasorba jutottak, amilyet ő még
életében sosem látott. Színezüstből volt a fák levele;
csillogtak-villogtak, ahogy a könnyű kis fuvalom mozgatta őket.
"Nem árt, ha valami emléket viszek innét, ki tudja, mire lesz még az jó!" - gondolta a katona.
Odalépett az egyik fához, és letört róla egy ágat.
Abban a pillanatban nagyot kondult a fa, mint az öreg harang. A legkisebbik királylány megint felkiáltott:
- Itt valami nincs rendjén! Hallottátok ezt a kondulást?
- Ugyan ne ijedezzél - nyugtatta meg a legidősebbik
nénje -, nyilván a királyfiak kastélyában húzták meg a nagyharangot;
örvendeznek a jövetelünknek, azért harangoznak.
Továbbmentek, befordultak egy másik fasorba. Az még
sokkal szebb, sokkal ragyogóbb volt, aranylevelek remegtek a fákon a
szelíd fuvallatban. A katona ott is letört egy gallyat emlékül, s ez a
fa is kondult egyet, de még szebben, még tisztább hangon, mint az ezüst
fasorban.
A legkisebbik királykisasszony összerezzent, halkan
felsikoltott, riadtan tekintgetett jobbra-balra, de hát senkit sem
láthatott, mert a katonát eltüntette a varázsköpönyeg. A nénje meg ismét
összeszidta, hogy mindig csak rémüldözik, pedig tudhatná, hogy a
királyfiak harangoznak örömükben.
Mikor a harmadik fasorba értek, a katona egy percre
egészen elhűlt az ámulattól, mert még csak elképzelni sem tudott volna
soha olyat, ami itt tárult eléje. Gyémántból volt a fák lombja, s a
levelek úgy tündököltek, hogy belekáprázott az ember szeme.
Itt is minden úgy történt, mint az ezüst meg az arany
fasorban: a katona letört egy ágat emlékül, a fa kondult egyet, a
legkisebbik királykisasszony felsikoltott ijedtében, a legidősebb nénje
pedig megnyugtatta, hogy csak a királyfiak kastélyának a harangja szól.
A gyémánt fasor egyenesen egy tóhoz vezetett.
Tizenkét csónak ringott a vízen. Mindegyikben egy nyalka királyfi ült: a
tizenkét királykisasszonyt várták.
Mindegyik lány beszállt egy-egy csónakba. Mikor már
mind elhelyezkedtek, a katona is beült láthatatlanul a tizenkettedikbe a
legkisebbik királylány mellé.
Mikor a tó közepén jártak, egyszercsak azt mondta a királyfi:
- Nem tudom, mi ez, de ma olyan nehéz ez a csónak!
Teljes erőmből húzom az evezőt, mégis alig haladunk! Mintha valami
terhet vonszolnánk.
- Biztosan a nagy meleg miatt van - felelte a királykisasszony. - Engem is úgy fojtogat a hőség.
Szép fényes kastély állt a túlparton, víg muzsika
szállt belőle, trombitaszó, dobszó. Kikötöttek, bementek a kastélyba, és
táncba fogtak, ki-ki a párjával.
Velük ropta a katona is, csakhogy láthatatlanul.
Egyszer az egyik lány megszomjazott, inni kért. A
királyfi, aki a párja volt, egy teli boroskelyhet nyújtott oda neki.
Hanem a katona ott termett, s mind egy cseppig kiitta a bort. A lány nem
tudta mire vélni a dolgot, egy kicsit elcsodálkozott rajta, de azért
csak tovább táncolt.
Mikor a katona a legkisebbik királykisasszony
kelyhéből is kihörpintette a bort, egy kis riadalom támadt, mert a leány
felsikoltott, és váltig hangoztatta: itt valami nincs rendjén, ő már
egész este olyan furcsán érzi magát, még utóbb valami baj éri őket. A
legidősebb nénje azonban most is csak összeszidta.
- Ne adjatok rá - mondta -, ez a kis ostoba mindig riadozik!
Hajnali háromig állt a tánc; akkorra mind kilyukadtak
a cipellők, abba kellett hagyni. A királyfiak visszavitték a lányokat a
tavon át. A katona most az első csónakba szállt, a legidősebbik
királykisasszony mellé. A parton a lányok búcsút vettek a királyfiaktól,
és megígérték, hogy másnap éjjel újra eljönnek.
Ahogy a lépcsőhöz értek, a katona előreszaladt, és
befeküdt az ágyába. Mire a lányok lassan, fáradtan fölvánszorogtak, ő
már javában húzta a lóbőrt, úgy hortyogott, hogy már messziről
meghallották.
- Ettől ugyan békén lehetünk - mondták.
Azzal levetették s elrakták a szép ruhájukat, a széttáncolt cipellőket meg az ágy végébe rakták, és lefeküdtek.
Másnap a katona nem szólt egy kukkot sem, mert még
egyszer végig akarta nézni ezt a csodálatos dolgot. A második éjszaka is
velük tartott. Akkor is úgy történt minden, mint az első alkalommal:
táncoltak, míg szét nem táncolták a cipőjüket.
S így volt a harmadik éjszakán is. De akkor a katona emlékül egy kelyhet is elhozott magával.
Reggel a király hívatta a katonát.
- Elmúlt a három éjszaka; halljuk, meg tudsz-e felelni a föltett kérdésre.
- Tüstént, uram királyom - mondta a katona -, csak magamhoz veszem a bizonyságaimat.
Beszaladt a kis előszobába, kivette a párnája alól az
ezüstágat, aranyágat, gyémántágat meg az aranykelyhet. A lányok majd a
szemüket kinézték, úgy lesték, mit művel; a katona azonban ügyes volt,
hátat fordított a lányoknak, úgy rejtette a kabátja alá a kincseit.
Visszament a trónterembe; a tizenkét királykisasszony meg az ajtó mögött lapult és hallgatódzott.
- Mondd meg hát, hol táncolják szét a lányaim éjszakánként a cipőjüket - kérdezte a király.
- Egy föld alatti kastélyban - felelte a katona -, ott mulatnak tizenkét királyfival.
Azzal elmondta, hol járt, mit látott, és kirakta a
király asztalára a bizonyítékait: az ezüstágat, az aranyágat, a
gyémántágat meg a kelyhet.
A király erre behívatta a lányait.
- Feleljetek nekem: igazat szólt-e ez a katona? - kérdezte.
Azok látták, hogy leleplezték őket; s úgyis hiába tagadnának; bevallottak hát mindent töredelmesen.
A király a katonához fordult:
- Megtetted, amire vállalkoztál; én is megtartom, amit ígértem. Itt a tizenkét leányom, melyiket akarod feleségül?
- Nem vagyok már mai legény - sodort egyet a katona a bajuszán -, a legidősebbik illik hozzám a legjobban.
Még aznap megülték a lakodalmat, és a király örökösévé fogadta a katonát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése