Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné;
szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem
szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét
határ, hiába álltak válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a
világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal,
napestig csak azt sóhajtozták:
- Ó, ha nekünk gyerekünk volna!
De bármennyit sóhajtoztak, bárhogyan búsultak, nem
teljesedett a kívánságuk. Már-már letettek a reményről is; alig szóltak
már egymáshoz, mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül! A
király magányosan járta az erdeit, de vadat sosem ejtett; a királyné meg
egyre csak a kertjében tartózkodott, mintha sok dolga volna a világszép
virágaival, pedig igazában rájuk sem tekintett, csak üldögélt a halastó
partján, és búslakodott. Egyszer, ahogy megint ott szomorkodik a
kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz, egy öreg béka ugrik ki a
partra, odatotyog a királyné elé, és azt mondja:
- Ne búsulj tovább, szépséges királyné; azért jöttem
ide hozzád, hogy a tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya; nem
múlik el egy egész esztendő, és lányod fog születni.
Úgy is lett minden, ahogyan az öreg béka megjósolta: a
királynénak lánya született: hanem az olyan gyönyörű volt, hogy a
király azt sem tudta, hová legyen örömében. Nagy lakomát rendezett, és
nemcsak rokonait, barátait, jó embereit hívta meg rá, hanem az ország
javasasszonyait is.
Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban, a
királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában. Töprengtek,
tanakodtak, mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral
tizenhárom személyre. Végül a főudvarmester azt mondta:
- Uram királyom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.
Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni,
most már csak azt kellett eldönteni, ki legyen a tizenháromból az, akit
nem hívnak meg.
- Én azt ajánlom, hagyjuk otthon a legöregebbiket -
szólt megint az udvarmester. - Az úgysem tud egyebet, mint zsörtölődni;
zsémbes, morcos vénasszony, csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő
lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja, talán el sem jut
hozzá a lakoma híre!
Ebben meg is egyeztek: kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz, a tizenharmadikat meg otthon felejtették.
Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel,
pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a
bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik
jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták
mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a
maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem
köszönt senkinek, nem nézett senkire, futott egyenest a bölcsőhöz, s
fennszóval így kiáltott:
- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan
nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar
vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány
betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik
össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.
A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.
Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
- Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot -
mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál
lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.
Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt:
hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan
megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban;
még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a
birodalmában.
A királylányon pedig megfogant a sok áldás; olyan
szép, olyan kedves, olyan okos és illemtudó teremtés volt, hogy aki
látta, nyomban megszerette. Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány
lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte
tizenötödik évét. Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött
neki, s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek. Mikor aztán minden
küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a
király befogott a hintójába, kihajtatott a királynéval meg az
udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.
- Levegőzünk egyet, kedves lányom, nem tartasz velünk? - kérdezte a lányát.
Hanem az inkább otthon maradt. Az udvarnép elporzott,
a kastély elcsendesedett, csak odalent a konyhán folyt tovább a
sürgés-forgás: készültek az esti lakomára. A királylány egy ideig
nézegette, amit a születésnapjára kapott - egy egész szoba megtelt a
sokféle holmival -, aztán ráunt az ajándékokra, és sétálni kezdett a
néma palotában. Hatalmas épület volt ez; volt egy szárnya, ahol a
királykisasszony még soha életében nem járt; minek is járt volna, hiszen
nem lakott benne senki, még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a
szobákba. Ódon torony állt szárny végében, kőcsipkéit letördelték a
viharok, falára fölfutott a repkény, s alkonyatkor, ha rásütött a nap, a
borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos
ablakai.
"Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott
részében?" - gondolta a királykisasszony, s megállt a vaspántos,
repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset. Az ajtó
csikordult egyet, és szinte magától kitárult. Hideg, pókhálós folyosóra
lépett, termek és szobák nyíltak onnét, egyik a másik után; vastagon
lepte őket a por, nehéz, dohos levegő úszott bennük, akár egy pincében.
"Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot" - gondolta a
királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre, szobából
szobába, még a kamrákba is bekukkantott; de sehol nem talált semmit,
legföljebb csak pókokat; nagy, körbe font hálóik közepén üldögéltek, és
riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy
eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét
sarokba.
A királylány pedig csak ment, ment előre, nyitogatta
az ajtókat, hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő
vakolat finom zizegését, s egyszerre csak odaért a torony aljába. A
sötét, kőpadlós, kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal
tövében: egy törött páncél, egy félrebillent sisak, egy ezüstpitykés,
foszladozó, divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden. A
királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget, aztán ahogy megszokta
a szeme a félhomály - mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen
szűrődött be némi világosság -, megpillantotta a toronyalja zugában a
csigalépcsőt: az vezetett fel a toronyba.
Megállt a tövében, és fölnézett a szűk odúba; egy
kicsit borsózott ugyan a háta, de azért mégiscsak elindult; ha már idáig
eljött - gondolta -, nem fordul vissza anélkül, hogy a tornyot is be ne
járná. Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanyargó lépcső szuvas
fokai. Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság
derengett volna; egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt, annak a résein
szűrődött ki valamicske fény. Benyitott, és halkan felsikoltott a
meglepetéstől: az ajtó kis kamrába nyílt, a kamrában ágy, asztalka, szék
meg valami furcsa, pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka
kuporgott, és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit, azt a
királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.
- Jó napot, anyóka! - mondta, és kíváncsian belépett a kamrába.
Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából.
A királylány közelebb lépett hozzá, nézte, nézte a furcsa, zümmögve
pergő szerszámot, és megkérdezte:
- Mit csinálsz, anyó?
- Fonok - felelte az öreg.
- Fonsz? - kérdezte csodálkozva a királylány. - Életemben soha nem hallottam még, hogy valaki fonjon. Mire jó az?
- Arra, hogy a lenből fonál legyen, a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.
- És mi az, ami olyan vígan pereg ott előtted?
- Az az orsó. Gyere csak ide, nézd meg közelebbről, ha olyan kíváncsi vagy rá.
A királylány odament, és sorra megnézett,
megtapogatott mindent a rokkán: a kerekeket, a guzsalyt, a fonalat, az
orsót; de ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy
megszúrta vele az ujját. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi
átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba
merült.
És vele együtt álomba merült az egész kastély. A
király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a
kocsikázásból; beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak, és
elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az
istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn meg a legyek a
falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, a sült
nem sistergett tovább a serpenyőben, a víz nem rotyogott tovább a
fazékban; a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát, de a keze
megállt a levegőben, s elaludt ő is, a kukta is meg a kisszéken a
konyhalány is; elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem
rebbent többé a fákon.
Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt, évről
évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy
többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején
szendergő lobogó sem.
Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a
királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba, vagy a
fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a
gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a
történetét. Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán
elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból
nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a
fiaiknak, hogy ott, a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű
szép királylány alszik, Csipkerózsika a neve, és talán nem is fog
fölébredni soha többé.
Néha, messze földön egy-egy idegen királyfi is
meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét; fölkerekedett, és megpróbált
áthatolni hozzá a sövényen; de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak,
olyan erősen összekapaszkodtak, mint megannyi egybekulcsolt kéz. Aki
közéjük merészkedett, egy ideig vagdosta őket fejszével, baltával,
fűrésszel, aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt, az indák
körülölelték, rátekeredtek, megfojtották, s híre-hamva sem volt többé.
Így jártak mind egymás után; szomorú sorsuknak messze földön híre kelt, s
végül már senki sem akadt, aki megpróbálta volna kiszabadítani
vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.
A bozót pedig csak nőtt, növekedett; nem merészkedett a közelébe senki, még a vándormadarak is elkerülték.
Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy
királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan
támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is,
különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába
kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem
hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen
vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy
abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők
óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa,
és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.
Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!
A jó öreg hiába tartóztatta, a királyfi nem
hallgatott rá, s egy karddal nekiindult a bozótnak. És ahogy ért, és
fölemelte a kardját, hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt, a
sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte,
sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána. Mert
éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap, amelyen föl
kellett ébrednie Csipkerózsának.
A királyfi pedig ment a virágos vadonban; egyetlen ág
nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg. Belépett a
kastély udvarára és körülnézett. A lovak ott feküdtek az istállóban a
szalmán, és aludtak; a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác
alatt, és aludtak; és a háztetőn fönt ültek a galambok, fejüket a
szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.
Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent
aludtak a falon a legyek; a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a
kezét, mintha nyakon akarná csapni a kuktát; a konyhalány ott ült a
kisszéken, ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani. A csarnokban ott
feküdtek mind az udvari emberek, fent a trónon a király meg a királyné,
és mindnyájan aludtak.
A királyfi pedig ment tovább, egyre tovább, végig a
palotán, végig a hosszú folyosón, teremről teremre, szobáról szobára a
néma, százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást, csak egy-egy
mozdulatlanul alvó pókot, porlepte, kerek hálója közepén. Végül elért a
torony aljába, fölment a csigalépcsőn, benyitott a kis kamrába, és
meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.
Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek,
mert a királylány olyan szép volt, amilyet ő még csak elképzelni sem
tudott. Nézte, nézte, és moccanni sem mert, mintha attól félne, hogy ha
fölébreszti, egyszeriben eltűnik a szeme elől, mint egy tündér. Aztán
halkan, lábujjhegyen odament hozzá, térdre ereszkedett az ágya mellett,
és megcsókolta.
Ahogy az ajka hozzáért, Csipkerózsa sóhajtott egyet,
arca kipirult, szeme fölpattant; mosolyogva nézett a királyfira, úgy
kérdezte:
- Ki vagy te?
A királyfi pedig felelte:
- Eljöttem hozzád, hogy fölébresszelek százesztendős álmodból, és megkérjem a kezedet.
Csipkerózsa nem szólt semmit, csak odanyújtotta neki a
kezét, és odahajtotta fejét a vállára. Aztán elindultak, kart karba
fűzve, végig a lakatlan termeken és szobákon. A pókok fölijedtek, és
riadtan menekültek a sötét sarokba. Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva
tárult ki előttük. Beléptek a csarnokba. Ott egyszerre fölébredt a
király meg a királyné meg az udvari nép; odakint az istállóban fölkeltek
fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornác
alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a
háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és
nekirepültek a messzi határnak; a falon futkározni kezdtek a legyek, a
konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben
sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a
kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken,
és tovább kopasztotta a tyúkot.
A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése